Vannak emberek, akik régóta arra vágynak, hogy végre észrevegyék őket. Szeretnék, ha meghallgatnák őket, érdeklődnének irántuk, vagy egyszerűen fontosnak érezhetnék magukat. Mégis, amikor ez végre megtörténik, legszívesebben eltűnnének. A dicséret kényelmetlenné válik, a bókra inkább legyintenek. Ha társaságban rájuk terelődik a figyelem, zavarba jönnek.
Mintha egyszerre két ellentétes vágy működne bennük. Láthatóvá lenni és eltűnni…
Talán te is átéltél már hasonlót. Egyszerre vágysz arra, hogy valaki végre valóban kíváncsi legyen rád, és közben legszívesebben eltűnnél, amikor ez megtörténik.
Ez első pillantásra ellentmondásnak tűnhet, pedig gyakran ugyanannak a történetnek a két oldala.
Ne feledd, az elakadásaiddal akkor tudsz foglalkozni, ha meglátod őket. Az ismétlődő minták (sémák) valamilyen kielégítetlen szükségletre próbálják felhívni a figyelmedet. Ahhoz, hogy túl tudj lépni azon, ami hiányzik, meg kell látnod és el kell fogadnod, hogy az már nem lesz a tiéd. De nem örökre veszíted el, csak abban a formában, amiben régen szükséged lett volna rá.
Azután érkezett mintafeltárásra Dóri, hogy felismerte, ismét olyan partnert választott, aki egyáltalán nem figyelt rá. Nem volt rá kíváncsi, hogy milyen napja volt, hogy érzi magát, mivel szeretné tölteni a hétvégét vagy egyáltalán mi az, ami foglalkoztatja. Elmesélte, hogy mindig is ilyen partnerei voltak. A kapcsolatoknak általában ő vetett véget, és a sok „semmibevétel” után elégtétel volt számára, hogy az ex partnerei szinte kivétel nélkül mind megszenvedte a szakítást. A legutolsó szakítás után érezte azt, hogy az ex partner szenvedése már nem elégíti ki az igazságérzetét. Ekkor jelentkezett mintafeltárásra.
Nem értette miért választ mindig ugyanolyan férfiakat. Volt bennük valami hasonlóság… Nehéz volt őket „megszerezni”, kiváltságnak érezte, hogy felfigyelnek rá, viszont érzelmi, lelki szinten néhány meghitt pillanattól eltekintve elérhetetlenek voltak.
A mintafeltárás során felfedezte, hogy:
„pont az, ami megfogja őt ezekeben a partnerekben, később az válik elviselhetetlenné a számára”.
Ha az elérhetetlennek tűnő partnerek felfigyelnek rá és érdeklődést mutatnak iránta, végre azt érzi, hogy létezik. Viszont ez az érzelmi elérhetetlenség továbbra is megmarad és a kezdeti boldogság utánpótlás híján elfogy.
Vajon mi történik akkor, amikor valaki mégis kíváncsi rá?
„Dóri, ha most itt állna álmaid férfija és megkérdezné, hová menjetek nyaralni, mit válaszolnál?” – tettem fel a kérdést. Hosszú csent után megérkezett a válasz: „Nem merném megmondani, mert ami nekem tetszik az biztosan nem lenne elég jó egy ilyen embernek.”
Nem sokat, de néhány olyan helyzetet is fel tudott idézni, amelyben ex partnerei megkérdezték őt a véleményéről, de inkább kikerülte a választ vagy mást mondott, mint amit gondolt. Úgy érezte ő nem elég érdekes ezekhez az emberekhez képest ahhoz, hogy megnyilvánuljon. Ha megdicsérték a megjelenését, azon kezdett el rettegni, nincs-e rajta olyan részlet, ami mégsem áll jól, nehogy lelepleződjön, hogy nem tökéletes.
A partnerválasztás megóvta őt attól, hogy beigazolódjon az, amitől mindig is félt, hogy ő jelentéktelen. Ha egy elérhetetlennek tűnő partner felfigyelt rá, az már elég volt neki ahhoz, hogy jól érezze magát, szinte attól függött, hogy létezőnek érzi-e magát ha az általa kiszemelt partner észrevette-e őt, viszont egy ilyen kapcsolatban neki nem igazán kellett megnyilvánulnia, mert ezek a partnerek érzelmileg ridegek voltak, nem is igazán rá voltak kíváncsiak, hanem arra, amit számukra Dóri adni tudott, rengeteg figyelmet és törődést.
Így viszont mindig olyan partnereket választott, akik valójában nem figyeltek rá. Magányosan, egyedül érezte magát mellettük. Nem szólt ha rosszul esett neki valami, ha ő mást szeretne, sosem jelezte, hogy úgy érzi levegőnek nézik.
Bár nagyon vágyott arra, hogy őt észrevegyék, mégis lefagyott, „unalmasnak, semmitmondónak” érezte magát, ha a saját igényei, gondolatai vagy a személye került előtérbe.
Ha olyan férfiak tanúsítottak iránta figyelmet, akik könnyen elérhetőek voltak és őrá voltak kíváncsiak, akkor szinte szerepcserébe került és ő vált rideggé, nem mutatott valódi érdeklődést, „untatta” őt a helyzet. Kényelmetlenné vált a túl intim kapcsolat, ahol mindkét fél kitárulkozik, megmutatja saját gyengeségeit, ahol nem kell várakozni egy csepp figyelemért.
Dóri felidézte gyermekkorát. Édesapja jött-ment az életében, inkább ment, mint jött. Ha nagy ritkán képes volt rá figyelni, az is felszínes volt. Inkább szólt arról, hogy neki van kedve játszani egy sakk partit, mint arról, hogy időt töltsenek együtt. Később, nagyobb korában sem mutatott semmiféle érdeklődést sem iránta, szinte nem is ismerte a saját lányát. Nem kérdezte meg, hogy van, mivel tölti az idejét, ha Dóri mégis szerette volna elmondani, akkor más irányba, főleg saját magára terelte a beszélgetést, amit Dóri mondott, az nem volt számára elég érdekes. Annyira el volt foglalva saját magával, az is előfordult, hogy elment mellette az utcán és nem vette észre. Az a kevés alkalom, amikor édesapja „leereszkedett” hozzá ünnep számba ment.
Dórinak ez lett a mintája. Újra meg újra elérni, hogy egy számára nehezen elérhető ember kapcsolatba lépjen vele, de nem megnyilvánulni, nem kérni, csak adni a figyelmet.
Hiába alakult ki újra és újra ugyanaz az élethelyzet (partner, aki nem figyel), ameddig fel nem ismerte a mintáját, Dóri nem tudott máshogy választani. Csak ezt az egy utat ismerte arra, hogy legalább észrevegye egy számára fontos ember. Ha mégis egy odaadó, figyelmes férfi jelentkezett az életében, az szinte taszította, kellemetlennek érezte és általában rosszat is sejtett mögötte – ismeretlen, bizonytalan, kiszámíthatatlan érzés volt számára az intimitás, mert sosem tapasztalta. Inkább választotta a biztos nehézséget az ismeretlen lehetőség helyett.
Az érzelmek és gondolatok kifejezésének szabadsága alapvető gyermekkori szükséglet. Ha ezekre nem érkezik válasz, nem kíváncsiak a családban a gyermek megnyilvánulásaira, könnyen kialakulhat az a megállapítás, hogy „nem vagyok fontos, láthatatlan vagyok”, a „figyelemért meg kell küzdeni” vagy „jobb ha nem mutatom meg magam, akkor elkerülöm a csalódást”. Ez a szükséglet azonban nem múlik el a gyermekkorral, később is megmarad és ha korábban kielégítetlen volt, a hiány valamilyen formában, főként egy mintában, jelezni fog.
A változás akkor indult meg benne, amikor a mintafeltárás során meglátta saját viselkedését az olyan partnerekkel szemben, akik valódi kíváncsisággal, figyelemmel fordultak felé. Ugyanúgy használta őket, mint az édesapja őt. Egy ideig lubickolt a figyelmükben, majd amikor feltöltődött, unalmassá vált a viszony és kilépett a kapcsolatból. Ő is ugyanúgy vágyta a figyelmet, mint az édesapja és attól függően értékelte, hogy kitől kapta azt meg. Számára az volt a valódi kapcsolódás, figyelem, ha olyan embertől kapta meg, akitől nehéz volt megszerezni. Ilyenkor azt érezte, „végre megtörte a jeget”. Meglátta, hogy valójában ez mind arra volt kísérlet, amit édesapjánál nem tudott elérni, minden alkalommal azt hitte, hogy majd most végre sikerül. Végre eléri, hogy ő legyen a legfontosabb, az a különleges személy, aki megváltoztat egy érzelmileg elérhetetlen embert.
Végül ugyanaz lett a sorsa az elérhetetlennek számító partnereknek is, elhagyta őket, mert nem teljesült a forgatókönyv, amiről titkon álmodozott.
Rájött, hogy ezeknek a kapcsolatoknak nem az áldozata, hanem az alakítója volt.
Dóri azt tette igazzá, amit édesapja tükrében látott, hogy ő nem érdemes a figyelemre. De ez nem őróla szólt, hanem édesapjáról. El tudta fogadni, hogy azt, amit nem kapott meg gyermekkorában az édesapjától, nem keresheti másban.
Képes volt lemondani róla… fájdalmas volt, de elgyászolta az álmát, hogy helyet adhasson valami másnak.
Ahogy az érzés kezdett kiüresedni, halványulni, végre megnyílt előtte a kérdés, „vajon mi más lehetne ehelyett”. Megérezte, hogy szabadon választhat, arról, hogy mennyire érzi magát érdekesnek, van-e egyáltalán szüksége rá, hogy érdekes legyen, hogyan szeretne másokkal kapcsolódni vagy belevág-e a valódi intimitásba. Nem volt sehol kényszer, csak megengedés, tesztelés, hogy mi jó neki, mit választ és mi az amit inkább visszautasít…
Elmondása szerint, még be tud kapcsolni nála a vágy, ha egy olyan férfival találkozik, aki tökéletesen beleillik az elérhetetlen típusba. Van is rá késztetése, hogy valahogyan felhívja magára a figyelmet, de már gyorsan tudatosítja a helyzetet. Nem hiszi már azt, hogy ez lesz az A FÉRFI, aki megváltja őt a szenvedéseitől és már ő sem akarja megmenteni a másikat az érzelmi ridegségtől. Nincsenek már rá olyan elsöprő hatással, mint régen. Tudja, hogy csak egy gyermekkori hiány üti fel ilyenkor a fejét, nem egy egészséges felnőtt kapcsolat vágya.
Talán a te életedben is vannak olyan helyzetek, amelyek újra és újra ismétlődnek. Lehet, hogy más emberekkel, más körülményekkel, de a vége mégis ugyanaz.
Lehet, hogy ilyenkor nem a problémáid ismétlődnek, hanem a megoldásaid.
Amikor végre meglátod, milyen kielégítetlen szükségletet próbál megmutatni a minta, akkor jelenhet meg valami új. Ekkor nyílik lehetőséged arra, hogy ne automatikusan reagálj, ez a szabadság első lépése.
Szeretnéd mélyebben megérteni a saját visszatérő mintáidat?
A Mintafeltárás során nem kész válaszokat keresünk, hanem együtt próbáljuk megérteni, hogy az ismétlődő élethelyzetek milyen hiányra, kielégítetlen szükségletekre hívják fel a figyelmedet, mit mutatnak meg rólad. Amikor ez láthatóvá válik, akkor nyílik meg a lehetőség, hogy valami mást válassz.
