Te is olyan vagy, aki nagyon szeretne változtatni az életén? Dolgozol magadon, tervezel, energiát teszel bele? Nem adod fel könnyedén? Mégis, mintha mindig azt éreznéd, hogy ez nagyon nehéz. Talán van, hogy elfáradsz a küzdelemben és fel is adod. Ilyenkor mit érzel? Kinek a szavai csengenek a füledben?
Sokszor – anélkül, hogy tudatosan észrevennénk – saját magunk tesszük bonyolultabbá azt, ami talán egyszerűbb is lehetne.
Mintha ahhoz, hogy sikert, változást érjünk el mindenképpen küzdeni kellene. Persze vannak olyan élethelyzetek, amik valóban küzdelmesek, de van, hogy a körülményeket mi tesszük kedvezőtlenné.
Mintha csak akkor lenne valódi értéke az erőfeszítéseinknek, ha meg kell érte szenvedni.
De vajon mihez ragaszkodunk akkor, amikor szükségessé tesszük a küzdelemet?
Ki előtt akarjuk bizonyítani, hogy így is sikerülhet?
Egy coaching ülésen a partnerem arról beszélt, hogy észrevette, amikor elhatároz valamit és belefog, akkor mindig történik valami, ami akadályozza, megnehezíti a tervei elérését. Ilyenkor azt érzi, „Azért is megcsinálom, majd én megmutatom!” Ekkor még azt érzi, bármit meg tud oldani.
Ezer százalékon kezd pörögni. Az erő és kitartás azonban gyorsan elfogy, majd marad a csalódás, hogy már megint nem sikerült.
Mikor rákérdeztem kinek a szavai csengenek vissza neki, amikor megéli ezt a csalódást, azonnal megtalálta a választ.
Szülei szerint kár reménykedni, hiú ábrándokat kergetni, úgyis csalódni fog. Inkább elégedjen meg azzal ami biztos, a többire úgysincs ráhatásuk. Az egyszerű emberek nem juthatnak feljebb. Családja számára az életben való előrejutás nem a saját döntéseken, erőfeszítéseken vagy lehetőségeken múlott. Ha valakinek sikerült valami, arra az a magyarázat érkezett, hogy:
„Szerencséje volt.”
Így mások sikere sem bizonyította azt, hogy lehet változtatni. Nem bizonyította azt sem, hogy valaki képes hatással lenni a saját életére. Egyszerűen szerencséje volt. És ha nincs szerencséje? Akkor marad a beletörődés. A hitmondat, hogy valójában úgysem lehet sok mindent tenni.
Coach partnerem is átélte ugyanezt, de máshogy próbált megküzdeni a gondolattal: nincs ráhatása az életére, ki van szolgáltatva, ezért jobb ha csendben marad és meghúzza magát mielőtt „kap egy pofont az élettől”.
Ő is küzdött azzal a gondolattal, hogy vajon képes-e irányítani a saját életét. Édesanyja inkább behódolt az érzésnek, ő küzdött ellene.
Ha valami nem működött, még többet tett.
Ha bizonytalan volt, még jobban próbálta kontrollálni a helyzetet.
Ha kétségei támadtak afelől, hogy képes-e változtatni az életén, akkor még sürgetőbb lett számára, hogy bebizonyítsa:
igenis képes rá, nincs kiszolgáltatva.
A felismerés akkor vett egy új irányt, amikor megjelent az édesanya elismerésének a vágya.
Jó ideje álmatlanságban szenvedett. Arra a kérdésre, hogy „mi lenne ha holnapra megszűnne az alvásproblémája és jól aludna” rávágta, hogy akkor túl könnyű lenne, mert kipihenten minden sokkal jobban megy. Ha ilyen egyszerűen elérhetné a céljait, küzdelem nélkül, akkor annak nem lenne elég értéke édesanyja szemében. Nem győzné őt meg.
Mintha nem lenne elég, hogy neki sikerül, valakinek még ki is kellene mondania:
„Igen. Lehet változtatni.”
És ha ezt éppen az az ember mondaná ki, aki egész életében azt képviselte, hogy a siker csak szerencse kérdése, akkor talán valami sokkal nagyobb dolog is megtörténhetne.
Nemcsak az derülne ki, hogy nagy szerencse nélkül is sikerülhet valami, hanem végre engedélyt kaphatna arra, hogy:
Hatással legyen a saját életére, ne legyen teljesen kiszolgáltatva annak, ami történik vele. Lehet változtatnia, új irányt adni az életének.
Talán ezért nem volt elég egyszerűen sikert elérni, lefogyni, jobb munkát találni, jól nevelni a gyermekeit, életmódot váltani stb. A sikernek bizonyítékká kellett válnia, olyan bizonyítékká, amelyet az édesanya sem tud többé a szerencsével megmagyarázni.
Innen már érthetővé válik az is, miért nehezítheti meg valaki a saját életét. Nem azért, mert tudatosan szenvedni akar, hanem mert a könnyű siker talán nem mondana eleget. Nem győzné meg azt a belső hangot, amely még mindig kételkedik abban, hogy valóban lehet hatással lenni a saját életünkre és talán nem győzné meg azt az embert sem, akinek az elismerésére még mindig vár.
Várja, hogy engedélyt kapjon a vágyai megvalósítására. Mint egy gyermek, aki az édesanyja jelzésére vár, hogy átkelhet-e a zebrán.
A kérdésben benne van a válasz… Aki szülői engedélyre vár, az még gyermek szerepben van. A coach partnerem „elgyászolta” édesanyja engedélye iránti vágyát. Elfogadta, hogy nem fogja megkapni, hiszen azzal édesanyja saját, eddigi életvezetését kérdőjelezné meg. Együtt előhoztuk a felnőtt énjét és meglátta, hogy nincs is szüksége engedélyre, felelősséget tud vállalni a saját döntéseiért.
Aki a tehetetlenség érzésével küzd, hajlamos arra, hogy a kis lépéseket nem értékeli. Annyira jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, amit bizonyítani szeretnének, hogy nem értékelik azokat. Sokszor időt és energiát sem szeretnek tenni bele, minden nap tenni valamit, hogy majd a távoli jövőben talán lesz eredménye. Ha a minta azt súgja, úgysem fog sikerülni, akkor számukra nagyon nehéz lehet fenntartani a motivációt a mindennapok során. Ahogy a mondás tartja: „Abba teszel energiát, amiben hiszel”. Gyorsan kifullad a lelkesedés, elfáradnak a kezdeti nagy lángolás után.
Partnerem megtanulta értékelni a mindennapi sikereit. Naplózni kezdte mit tett az egyes napokon a céljaiért, elismert minden apró fejlődést: ha meg tudta állni, hogy 2 szelet süti helyett csak 1-et egyen, ha vissza tudta tenni a boltban a polcra azt, amire igazán nem is volt szüksége, ha elvégzett egy leckét abból a tanfolyamból amire beiratkozott, ha meg tudta állni, hogy ne pakoljon el a gyerekei után, ha alkudott valami árából, ha kiállt magáért.
Ügyfelem elkezdte megfigyelni magát, hogy felismerhesse a tehetetlenség mintáját. Beazonosította milyen szokásai, gondolatai, reakciói vannak, amik önbeteljesítik a tehetetlenség érzését. Ezután már képes volt tudatosan dolgozni rajtuk, lépésről lépésre változtatni. A tehetetlenség gyakran türelmetlenséget szül, ez pedig a kis lépések nagy ellensége, de csak addig ameddig az a cél, hogy be tudjuk bizonyítani, meg tudjuk csinálni, ezért a céloknak értelmet adott, amiket csak a bizonyítási kényszer hajtott, azokat átgondolta valóban értéket adnak-e számára, szolgálják-e a fejlődését.
Talán a te életedben is vannak olyan helyzetek, amelyek újra és újra ismétlődnek. Lehet, hogy más emberekkel, más körülményekkel, de a vége mégis ugyanaz.
Lehet, hogy ilyenkor nem a problémáid ismétlődnek, hanem a megoldásaid.
Amikor végre meglátod, milyen kielégítetlen szükségletet próbál megmutatni a minta, akkor jelenhet meg valami új. Ekkor nyílik lehetőséged arra, hogy ne automatikusan reagálj, ez a szabadság első lépése.
Szeretnéd mélyebben megérteni a saját visszatérő mintáidat?
A Mintafeltárás során nem kész válaszokat keresünk, hanem együtt próbáljuk megérteni, hogy az ismétlődő élethelyzetek milyen hiányra, kielégítetlen szükségletekre hívják fel a figyelmedet, mit mutatnak meg rólad. Amikor ez láthatóvá válik, akkor nyílik meg a lehetőség, hogy valami mást válassz.
