Miért rettegek attól, hogy elhagynak
Már a kapcsolat kezdetekor ott motoszkál a gondolat, valahogy el kell kerülnöd, hogy ne jöjjön össze. Mindent be kell vetned, hogy maradásra bírd. Szerepet játszol, mindenben egyetértesz, fürkészed a reakcióit, vajon kedvére való-e amit magadról mutatsz. Ahogy mélyül a kapcsolat és úgy érzed egyre nagyobb a veszítenivalód, ez a félelem csak fokozódik. Feladod magad, hogy a kedvében járj, közben igyekszel kontroll alá vonni a partneredet, nehogy olyan dolog történjen, ami eltávolíthatja tőled. Végül beigazolódhat a félelmed, véget ér vagy ki sem alakul a kapcsolat és ettől csak még jobban megerősödhet a minta és amit magadról gondolsz: „engem mindig elhagynak, pedig én mindent megtettem”.
Vannak emberek, akik egy kapcsolat elején bár boldognak érzik magukat, mégis szinte az első pillanattól kezdve attól reggetnek, „Csak nehogy elhagyjon.” Lehet, hogy a másik semmi olyat nem tett, ami erre utalna. Mégis minden apró változás gyanússá válik… Nem ír vissza azonnal, megváltozik a hangja, csendesebb a szokottnál, elfoglalt, esetleg semmi nem változott, mégis folyamatosan jeleket keresel, amik arra utalhatnak, hogy a partner már nem szeret, távolodik tőled és előbb-utóbb el fog hagyni. A félelem veszi át az irányítást és egyre jobban igyekszel magad mellett tartani őt. Számára ez egyre kellemetlenebbé válik, taszítani kezdi a „kapaszkodás”, zavarni kezdi, ahogy „tepersz” a kegyeiért.
A folyamatos kontroll és a partner igényeinek fürkészése azt az illúziót adhatja, hogy ha időben észreveszed a jeleket, talán meg tudod akadályozni, hogy elhagyjon. Sokszor nem maga az elhagyás a legrosszabb, hanem az a hirtelenség, amivel le tud csapni, ha nem számítasz rá. Ennél még a biztos készenlét is jobb, hiszen – bár reméled, hogy nem így lesz – titkon mégis arra számítasz, hogy előbb-utóbb elhagy. Ezért a minta figyel, elemez, következtetéseket von le és cselekvésre késztet.
A minta gyakran sürget:
- azonnal derítsd ki miért nem írt még vissza,
- játszmázz, hogy lelkiismeretfurdalása legyen, ha elmegy a barátaival,
- ne hagyd addig békén, ameddig nem biztosít, hogy nem haragszik rád,
- írj neki még egy üzenetet, nehogy azt higgye, hogy nem gondolsz rá,
- mondd le a saját programjaidat, hátha mégis ráér, inkább ő mondjon nemet, mint te,
- tarts magadban, ami bánt, nehogy azt érezze teher vagy a számára,
- tegyél meg még valamit, hogy biztosan jól érezze magát veled…
Különösen nehézzé teszi ezt a mintát, hogy akire jellemző a partner elvesztése miatti szorongás, gyakran választ olyan párt, aki éppen fordítva, nem az elhagyástól, hanem az elköteleződéstől retteg. Ez klasszikus példája a séma kémiának. A kezdeti heves egymásra találás, a másik hiányainak gyors kiszolgálása
Vera története...
Vera, aki éppen túl volt egy újabb elhagyáson azért jelentkezett mintafeltárásra, mert észrevette, hogy megint ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint amit az elmúlt évtizedekben többször is átélt, sőt talán nem is emlékszik másmilyenre. Kezdeti nagy egymásra találás és boldogság után aktuális partnere távolodni kezdett, hideggé vált, majd szakított vele. Talán az volt a legfájóbb számára, úgy érezte ő mindent megtett azért, hogy partnere jól érezze magát, jó legyen neki ebben a kapcsolatban maradni, mégsem sikerült, nem őt választották. Nem tudta mi lehet a baj, de első lépésként a változás felé vezető úton megfogalmazta, hogy „szeretné megérteni miért történik vele mindig ugyanaz„.
Milyen felismerét hozott ez a minta?
A mintafeltárás során Vera ráébredt, hogy önálló felnőtt nőként már nem kellene félnie attól, hogy elveszti a biztonságát, ha elhagyják. De akkor mégis miért érzi ennyire rosszul magát? Valójában nem konkrétan expartnere elvesztése fájt neki, hanem hogy már megint azt érzi „nem kellek, nem vagyok elég ahhoz, hogy valaki engem válasszon”.
Mélyen legbelül kinek az elfogadására vágyott? Mire lett volna szüksége, amit korábban nem kapott meg?
„Mikor érezted azt először, hogy nem vagy elég fontos?” – hangzott el a kérdés. Vera szüleiről kezdett mesélni, hajlamosak voltak nem kimutatni az érzelmeiket, jellemző volt a beletörődés, tanult tehetetlenség és az alkoholbetegség is, meglehetősen boldogtalanul élték az életüket. Nem igazán számíthatott rájuk, nem álltak ki érte, ha szüksége lett volna rájuk. Több alkalommal magára hagyták, nem tudtak figyelni rá. Ilyenkor egyrészt félelmet érzett, mert nem tudta mi fog történni vele, másrészt azt élte át, „sosem érhetek annyit, hogy fontos legyek nekik”.
Megtanulta elnyomni saját igényeit, hogy ne okozzon gondot a már amúgy is terhelt szülei számára. Amit tőlük nem kapott meg, igyekezett olyan emberektől begyűjteni, akik valamilyen támogatásra szorultak. Ők főleg szerelmi bánatban szenvedő, szerelmet kereső vagy érzelmileg elhanyagolt férfiak voltak. Azt gondolta, ha elég gondoskodó és odaadó lesz, akkor kielégítheti érzelmi szükségleteiket és fontosság válik számukra. Azonban mindeközben ő ugyanúgy nem került a középpontba, mint gyermekkorában. Ameddig adott addig jó volt, de amint saját igényei lettek, kényelmetlenné vált számukra a kapcsolat.
Az önbeteljesítő minta a félresikerült kapcsolatok számának növekedésével egyre erősebb lett, ami a kapcsolati minták egyik leglátványosabb jellemzője. Minden egyes kudarc azt az érzést erősítette, hogy sosem lehet elég fontos.
Mitől érezte volna Vera elég fontosnak magát?
Verát vonzották a problémás esetek. Amikor úgyszólván meg kellett „mentenie” valakit. Rajtuk keresztül próbálta „meggyógyítani” szülei benne élő képét. A megmentésre szoruló partnerek nem voltak elég stabilak ahhoz, hogy egészséges, tartós párkapcsolatot alakítsanak ki, így csalódással végződtek a kapcsolatok. Úgy is mondhatnánk, Vera a 21-es csapdájába került. Fontossá szeretett volna válni valaki számára, de ehhez olyan partnereket választott, akik nem voltak alkalmasak egy kiegyensúlyozott felnőtt párkapcsolatra. Minden eset egy újabb kísérlet volt arra, hogy a szeretet és odaadás végre megváltoztasson egy embert.
Mi segített szabaddá válni a mintától?
Ameddig egy minta felfedetlen marad, addig a tudatalatti nem engedi, hogy változzon, mert mindig védelmez valamit. Vera esetében azt az álmot, hogy elég odaadással, figyelemmel meg lehet változtatni egy embert.
Az első megkönnyebbülést az hozta, hogy felismerte, szinte minden esetben hátrányból indult. Alapvetően „nehéz eseteket” választott. Korábban sosem gondolta még végig: házastársi elnyomástól, szerelmi csalódástól szenvedő, érzelmileg elhanyagolt… Sosem választott olyat, aki érzelmileg stabil lett volna. Tehát nem az volt a gond, hogy ő ne lenne fontos, hanem az, hogy ezekben a helyzetekben nem őrajta volt a fókusz, hanem a partneren és a problémáján. Pedig visszagondolva, már a legeleljén tudta, hogy mi fog történni, mégis újra és újra belement a megmentői szerepbe. A jeleket pedig próbálta figyelmen kívül hagyni. Nem társként kezelték, hanem valamiféle „gyógyírként” és ő is úgy viselkedett.
Vera egész idáig azt hitte erősebb volt nála az alkohol, nem tudta szüleit megmenteni tőle. Vizualizálta gyermeki énjét egy családi jelenetben. Ez kellett ahhoz hogy meglássa, mennyire tehetetlen volt akkor, hogy olyan vállalást tett, amire egy gyermek, de még egy felnőtt is képtelen. Nem az ő értéktelenségéről szólt a jelenet, hanem arról, ahogy szülei megküzdöttek az élettel.
Nem kell hiányból kapcsolódni
Vera megtanulta felismerni a jeleket, a saját érzéseit, mikor megdobban a szíve, ha olyan emberrel hozza össze az élet, akit szerinte őszinte odafordulással, figyelemmel boldoggá lehetne tenni. Van, hogy még belemegy, de már kevésbé mély érzelmekkel, nincs már akkora tétje, mint korábban. Tudja, hogy hiányt akar pótolni, ami nem vezethet jóra. Ugyanúgy ahogy szülei, mások kielégítetlen szükségleteit sem tudja pótolni. Ez nem az ő dolga, ami gyermekkorban elveszett, azt felnőttkorban egy másik ember nem fogja tudni pótolni. Vera is elkezdte járni a saját útját, elfogadni, hogy úgy jó, ahogy van. Tanulja hogyan lehet saját megának megadni azt a gondoskodást, figyelmet, amit eddig – saját szavaival élve – „feneketlen kutakba töltött vagy éppen a földre locsolt”.
Talán neked is ismerős ez a helyzet. Már nem először éled át ugyanazt. A személyek, a hely, a körülmények változhatnak, de ami változatlan, az az érzés….
Vajon a te mintád mit akar neked megmutatni?
Milyen forgatókönyv fut a fejedben? Mit nem akarsz újra átélni? Mihez ragaszkodsz? Ki lehetnél enélkül a ragaszkodás nélkül?
Amikor végre meglátod, milyen kielégítetlen szükségletet próbál megmutatni a minta, akkor dönthetsz arról, hogy akarod-e másképpen csinálni. Megnyílik a lehetőség arra, hogy végre ne a hiány és félelem irányítson a kapcsolataidban.
Szeretnéd mélyebben megérteni a saját visszatérő mintáidat?
A Mintafeltárás során nem kész válaszokat keresünk, hanem együtt próbáljuk megérteni, hogy az ismétlődő élethelyzetek milyen hiányra, kielégítetlen szükségletekre hívják fel a figyelmedet, mit mutatnak meg rólad. Amikor ez láthatóvá válik, akkor nyílik meg a lehetőség, hogy valami mást válassz.