Első olvasásra ez egy abszurd kijelentés. Ki akarna ragaszkodni valamihez, ami nem jó? Pedig a minta így működik, újra és újra meg akar küzdeni az alap programmal (nem fog sikerülni). Te hogyan küzdenél meg ezzel? Halogatni kezdenéd a dolgaidat, hogy elkerült a kudarcot vagy inkább perfekcionista, mindent kontrolláló üzemmódba kapcsolnál, hogy eltávolítsd magadtól ezt a gondolatot? Valójában ugyanannak az éremnek a két oldala, ugyanannak az érzésnek az elkerülése csak más más megküzdési módokkal.
A perfekcionizmus és a maximalizmus nem a tökéletesség imádatáról szól, hanem bármi áron elkerülni a hibázás lehetőségét, nehogy kiderüljön az alkalmatlanság.
Hogy jelent meg pl. nálam a perfekcionizmus/maximalizmus keveréke?
Ezek jellemzőek lehetnek munkában, magánéletben, önértékelésben stb.
A stressz szintem az egekben volt, nappal és éjszaka is a feladatok röpködtek a fejemben. Ha nyugalmi idő volt, akkor keresni kezdtem a feladatokat, mert az elképzelhetetlen lett volna, hogy nincs min agyalni, megoldást keresni, hiszen még nem értem el a célomat. Gyártottam magamnak a problémákat, közben nem értettem miért van ennyi feladatom. Azt éreztem kicsúszik az irányítás a kezeim közül, ezért megpróbáltam beilleszteni stresszkezelő technikákat. De ezekre is feladatként tekintettem és rendkívül frusztrált, ha nem haladtam velük a tervek szerint. Amikor már nem bírtam a napok óta tartó alváshiányt, „lekapcsoltam magam”, olyan volt mint egy önvédő mechanizmus. Egy órát töltöttem mozdulatlanul, gondolatok nélkül. Ezután határoztam el, hogy önvizsgálatot tartok. Saját mintafeltárás során felbukkant bennem egy kérdés: Mihez ragaszkodom akkor, amikor a perfekcionizmus mintáját működtetem?
Elsőre csak azt gondoltam annyi, hogy biztosra akarok menni, azt gondoltam, hogy a jó munkához ragaszkodom és az igényességhez. Ez visz engem előre. De amikor csendben maradtam egy kicsit (a coaching egyik legfontosabb része a tér és a csend, amiben megérkezhetnek a válaszok), egészen más válasz érkezett.
„Ahhoz ragaszkodom, hogy nem csinálom jól, nem fog sikerülni.”
Ilyen konkrét formában korábban még sosem találkoztam ezzel a gondolattal, viszont folyamatosan jelen volt egyfajta hiányérzet, ami nem hagyott nyugodni. Még egy képzés, még egy új ruha, még egy lépés az önismeretben, hátha attól fog eljönni a megérkezettség érzése.
Mintha nem engedhetném meg magamnak azt a gondolatot, hogy: „Ez most rendben van.”
A következő kérdés, ami felmerült bennem az önreflexió során szorosan kapcsolódott a korábbihoz. Mit akar bizonyítani ez a minta?
A válasz elég érzékenyen érintett:
„Hogy nem tudom irányítani a dolgaimat, ezért szükségem van erre a szoros fegyelemre.”
Valahol mélyen nem hittem el, hogy képes vagyok jól kézben tartani az életemet, mert „én nem csinálom jól, nem fog sikerülni”. Ezért újra és újra javítottam, még tanulni akartam valamit, mert nem bíztam abban, hogy ez már most is elég. Hajtott egy belső hang, hogy „ez még nem lehet az, amit akartál, mert te azt úgysem érheted el”.
A mintafeltárás során felfedeztem, hogy a perfekcionizmus mintája fél… Azért hajt, mert attól fél, hogy elbízom magam.
Ez volt talán a legfelszabadítóbb kérdés számomra ebben az önismereti utazásban, hiszen a legtöbb minta mögött egy alap félelem húzódik meg: Mitől félt a perfekcionizmus?
Nem attól, hogy hibázom, hanem attól, hogy egyszer csak elbízom magam.
Mintha lett volna bennem egy belső szabály:
„Ha elégedett leszel magaddal, ellustulsz.”
„Ha megnyugszol, figyelmetlen leszel.”
„Ha azt hiszed, hogy jól csinálod, akkor fogsz igazán nagyot hibázni. Magas lóról nagyot lehet esni.”
Ezért a minta nem engedte, hogy megérkezzek, mindig hagyott egy kis hiányérzetet, egy kis bizonytalanságot, egy kis elégedetlenséget.
Próbál megvédeni, mert szerinte ez tart éberen, hiszen a rossz, a csalódás, a kudarc bármikor lecsaphat. Inkább legyek rá felkészülve, mint hogy váratlanul érjen.
Bár leírva ez elég „rózsaszínnek” tűnik, nem volt ennyire egyszerű. Az eszközök a változással együtt változtak. Ez a perfekcionizmus/maximalizmus keverék többször különböző formábában jelent meg, sokszor nem is ismertem fel elsőre, csak az érzés volt hasonló – sürgetés, hajszolás, befeszülés, azonnaliság. Az út még most is tart, a minta még fel-felbukkan, csak más köntösben. Gyengül, kevésbé harsány és egyre rövidebb ideig van jelen. Viszont megtaláltam a fejlődési potenciált is ezen a területen, mert ha igazán szükségem van arra, hogy valamibe belehúzzak, hirtelen sok feladat szakad rám, szükségem van erős motivációra, akkor akár tudatosan is tudom a perfekcionizmust vagy maximalizmust működtetni, de közben már figyelek az egyensúlyra is és csak addig működöm így ameddig szükséges.
Egy mélyen elültetett hitmondat, „Biztonságosabb eleve meg sem próbálni, mert a csalódás így kevésbé fájdalmas, úgysem sikerülhet.”, elveheti azt az alapvető szükségletet, hogy támogassák a kompetenciatudat kialakulását (képes vagyok rá). Ezzel elveszik a reális elismerés és a bátorítás lehetősége is. Amiben nem hisz a környezet, abban őszintén bátorítani se tud.
Te tudod, hogy valójában mi hajt téged? Mi motiválja a cselekedetidet, a gondolataidat?
Vannak hasonló helyzeteid, mikor saját magadat hajtod bele olyan szituációkba, állapotokba, amik nem jók neked? Amikor valamit kergetsz, de valahogy sosem éred el? Amikor rájössz, milyen kielégítetlen szükségletet irányítja a reakcióidat, akkor nyílik lehetőséged arra, hogy ne automatikusan reagálj, ez a szabadság első lépése.
Szeretnéd mélyebben megérteni a saját visszatérő mintáidat?
A Mintafeltárás során nem kész válaszokat keresünk, hanem együtt próbáljuk megérteni, hogy az ismétlődő élethelyzetek milyen hiányra, kielégítetlen szükségletekre hívják fel a figyelmedet, mit mutatnak meg rólad. Amikor ez láthatóvá válik, akkor nyílik meg a lehetőség, hogy valami mást válassz.
(Ennek a cikknek nem célja a perfekcionizmus vagy maximalizmus pontos leírása. Ez a minta más mintákkal keveredhet, változhat a megjelenése, egyénenként eltérhet.)
